Hibiszkusz a párkányon
Az égen vékony sellak ragyog.
Egymástól bújunk külön paplanok
alá. Az idő ma is átlagos,
Szellő lengedez, lassan átlapoz
rajtunk. Néha föl-fölkavar,
és mint a tavalyi avar,
nemezesre taposottan,
összeérünk a most-ban
nyirkosra fülledt levéltakarón.
Éppolyan hiábavalón,
ahogy az ujjaimba dermedt
a feléd-mozdulás, de félreterelted.
A spontaneitás elvérzik
az első szánalmon. Fenékig
kóstoltunk csupros csudákba,
és korántsem csupán a
bőrnek, a szájnak, a szemnek
ingerét kívántam benned.
E színdarab túl sok sebből
vérzik, kiestünk a szerepből,
nem segíthet kondi gép,
se holmi csipkés kombinék,
csupán a vérnyomás pumpál
föl – elnéztem, hogy rám unjál.
Már rég nem hoz virágot,
párkányon teng a visszavágott
hibiszkusz. Évek előtt hajtott
párat – míg élveztük a tengerpartot,
mire megjöttünk, elszórta
az éppen nyíló bimbókat –
megszakított koitusz…
(Ez egy allegorikus,
bár elismerem, harmatgyenge
kép akart lenni.) azóta senyved
cserépnyi csöndben – pech.
Elengedlek, ha meg nem engedsz.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2015-04-18 09:05:35
Utolsó módosítás ideje: 2015-04-18 09:05:35