évezrednyi tél

Ajtódon hiába kopogtatok,
a telefont sem veszed fel.
A ház egy sötét sziluett
a vakító fénnyel ragyogó ég előterében.
Gyertyák az ablakban,
ketrec a nedves homokon,
törhetetlen a csend,
méz és tej zuhog.
Csak gyomrom korgását,
vérem lüktetését hallom.
A táj felett lebeg
roppant sziklaként
a lassú napok szorongása.
Arcomat, melynek atomjai
egy csillag magjában születtek,
homályos tükörbe temetem,
szívtájéki csakrám mementójaként.
Elhallgattam előled,
hogy évezrednyi tél jön,
csontjaim az állatok
és a követ aprózó szél menedéke lesz.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2015-04-09 14:52:01
Utolsó módosítás ideje: 2015-04-09 14:52:01