szkrjabin

Fehér fény
a mindenség szájából,
árnyékom rávetül
a szomjazó északi erdőkre,
tűz mellett kuporgó hajléktalanra,
esőben az arcukat
az ég felé fordító halhatatlanokra.
Egészen apróra húzom össze magam,
keselyű máján lakmározom,
mocsarak vizét iszom,
dobozba zárva a kérészek élete is
irgalmatlanul hosszú.
Egy ideje nincs mit mondanom,
kívül rekedtem az ajtón,
nem voltam itt,
kapargatom a billentyűkre tapadt kormot.
A nézőtér süket és hideg,
közönyös,
akár a csillagközi űr.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2015-03-04 23:32:23
Utolsó módosítás ideje: 2015-03-04 23:32:23