Mesék Animáliából

kolbászillatú volt a keze
vagy földszagú, fűszagú
- mennyország -
igen, a keze
békességem ráncos templomait
simává igazította velük
boldogságomat felépítette

óh
a séták
ősz langyos ölelésében
vasárnap délutáni alvások
fejedelmi lakomák után
a szeme…
a szeme…

életet figyelt rám

olyan volt, mintha az apám lenne
- az apám volt -
szerettem, nagyon szerettem

mozdulatlanul feküdt
sugárkoszorúba vonta az ablakon át beömlő
külső világ
az a túl fényes

a konyhakövön
jaj, a konyhakövön
mellette s alá szétfolyt a tej
nekem öntötte volna
nekem
tócsába rendeződött alatta
- fehér vér -

másnap jöttek értem
nem akartam mozdulni
- árva lettem -
- senkim nincs -
- hagyjatok -
- gyűlöllek titeket -
- gyűlölök -

- Ez a rühes dög majdnem megint nekem rontott.
Ezért pucolom a büdös ketrecét? Rohadna meg.
- Ne hisztizz már folyton, mint egy kis kurva.
Reggelre beígérte magát a Doki. Elaltatja.

A sintértelepre fekete nejlonként feszült rá az éjszaka
vicsorgó csöndje.
Alatta fuldokolt valami szomorú, nehéz, komoly…

Így van ez.
Így.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-07-14 21:20:04
Utolsó módosítás ideje: 2014-07-14 21:20:04