Képzelt szerelem (avagy a jósok korán halnak)

Én megdöglenék Érted,
de Te ezt nem érted.
Hiába mondom, dalolom, ugatom,
vagy akár mutatom,
(kétszer megtettem;
már régóta nem élek,
csak még nem tudom)
Te újra és újra számonkéred
rajtam az önz?séget;
unalom

Sikíts hát!
Én majd befogom
orrod likát,
hogy egyszer legalább
tiszta legyen a hangod...
hosszasan kitartod, miel?tt
elunva tükör-arcod,
Rád tapadok teljesen...
Minket eltapos a szerelem, Kedvesem.

Bár ne ütnélek, hanem kedvelnélek!
Bár nem ütnélek, ha nem kedvelnélek.
Ez tiszta mocsok, de tiszta ez a mocsok,
és mint a Hozzád írt sorok,
mikor szánt szándékkal bolondulok,
olyanok napjaink;
falsok és laposok.
Ünnepek ezek az
átkozott hétköznapok.

Opsz!
Szívemb?l folyton lopsz,
hiába ütöm kézfejed dagadtra.
Úgy gondolok Rád,
mint daganatra,
a szívem táján,
ücsörögsz a magány fáján,
kábán és árván,
és piszkálgatod sebed
az özönvízre várván.

S odakint egyre
csak Godotra várunk,
pityeregve.

Ha üvöltök sem gondolsz haragra.
Csak hajtogatod magadba,
fehér, vasalt gondolataid,
miel?tt elteszed egy polcra.

Miel?tt kidobom a francba.

Neked a szerelem csak mantra.
Fájdalmasan kéjes. Veszélyes,
mint száznyolcvannál
az opel astra.
Én omega, te alfa.
Tán Isten akarta,
hogy így legyen;
ilyen esztelenül meztelen.
És mikor az éjjelek falnak,
testnedveink egymásba marnak,
lyukat égetve a hasfalba.
Sebek ken?dnek az öntudatra,
s motyogva,
megbánással maszatolva
találnak új helyet.
Nekem és Neked.

*

Araszolva a szakadék szélén
keressük az igazi mélységet.
Én már tudom, s Te is érzed:
minket már a szédülés sem véd meg.

*

Én megmondtam.
Mint mindent.
De Te nem hallottál semmit.
Ahogy illik;
soha és mindig;
fekete és fehér.
Irigyellek ezért.
S ha megrohadnék melletted,
tudom, Te észre sem vennéd.
Új illatom is hamar megszeretnéd.
s levedz?-aszott szívemet,
páncélszekrényedbe tennéd.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.