P. V.-nek
Különös táj a lelked,
aki csak hisz a végtelenben,
mind meghívott vendége –
holdfény ömlik át a szíveken.
Akár időbe merített ón,
ezüst rajtunk a mélység –
legmélyén ott van az őstudás:
csendnek örök visszhangja –
mit nem zavar napkopácsolás,
sürgés, vér, tűzijáték.
Nem pupillán át lát az ember,
de belül megderengve –
mert űrrel telnek már az árnyak,
s tárggyá válik, mi nem az:
sóhajból lesz reggeli szellő,
könnyből harmatcsepp-vigasz.
(2014.02.17.)
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2014-02-18 07:59:47
Utolsó módosítás ideje: 2014-02-18 07:59:47
