Sötétvágás

Árnyékból, szélből
kigöndörödő táj.
Sötétvágás.
Mozdulataim
lomhán nyújtóznak.

A férfi
késődecemberi,
bűzölgő mezők
felől közeleg.
-Na lám, itt vagyok.
Lába megbicsaklik.

Romos ház
sötétvágásbvan.
Ablaka mindig zárva.
Mindig. Mindig.

Három nyúl
bukfencezik elém,
elfutunk égi mezők felé.

Dalolni készülök
madarakkal,
de a sötétvágás
visszahúz,
a földszinti szoba
sötétje.

Már csak magamé
vagyok,
rikoltanak
az angyalok,
és egyáltalán mindenki,
hiába jön
a halálűző,
megalázva feszült
emberek, állatok,
élőlények kinyújtott
nyakkal kémlelik
a mennyországot-
hiába.

Valaki meghalt
pénteken és nincs
temetés, csak lassú,
véget nem érő gyász.

Az út mellett
fejbelőtt nyulak.
Se erdőbe, se rétre
nem futnak már.

Nem futunk mi sem.
Sötétvágásban
vegetative lét
tovább, mindig.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-01-12 19:08:37
Utolsó módosítás ideje: 2014-01-12 19:08:37