Utószó a nyárhoz


Valahogyan csendben, észrevétlen,
Hajszálrepedések, szinte láthatatlan
Pókhálóiban kezdtünk vergődni, s gazdag szavainkat
Egyre fukarabbul mértük egymásnak,
S ritkábban írtuk körül a kérdőn ránk telepedő némaságot.
Közben estéről estére nyilvánosházzá lett az utca,
S motorzaj-szimfóniák hörgő ütemére vonaglottak
Odakünn az árva orgiázók. Falnak koccanó vállak odabenn,
S a magánélet jól szervezett keretei között az árnyak
Túlélésre rendezkedtek be, s a szervetlen lét díszletei
Előtt a monitorok, s okoskodó telefonok jelzőfényei
Adtak iránypontokat az éjszakai vadászoknak.
Kívül, odafenn az égen, más, különös repülőgépek is
Végeztek felsőbb utasításra titkos felderítéseket.

Valahogyan lassan, észrevétlen, a finom pókhálórepedések
Törésvonalakká terebélyesedtek, s óvadék ellenében
Szabadon bocsátották a fogva tartott rémhíreket.
A hír hallatán a csigahéj-fedezékekben felélénkült az élet,
S máris a lelkes találkozószervezések korában találta
Magát a magánszféra, s rejtjeles üzenetekre hagyatkozva
Mozdult, mint dróton rángatott marionett figura,
S pördült mosolyogva, a központi találkozók felé,
És sohasem mutatott más képet kifelé,
Mint a kikímélt, hófehér bőrön átkéklő hajszálerek.


Valahogyan csendben, észrevétlen
A terebélyes törésvonalak már kanyonná izmosodtak,
S az ideges központok segélyhívásait alig érzékelte
A jobb sorsra sem érdemesített átlagember.
A lövészárok harcokban megedződött közkatona
Először értetlenül állt, majd felnézett a felnégyelt égre.
Jelre várt. Jelre megint. Hiszen annyi éjjelen át sugározta
Reá eddig utasításait. És most semmi,
Pedig ki kéne innen menni- gondolta magában,
Mert látta a távoli a torkolattüzeket,
S érezte, hogy valahol egy gránát már felé süvít.

Párálló, esős hajnalokkal átitatott test,
Melyben már ott búvik az éber akarás,
Ennyi volt csak néki ez a mostani reggel,
S gondolat-subájába burkolózva nézett ki
A vonatablakon az ismerős-ismeretlen tájba.
„Igen, esik. –mondta hangosan az imént felszállt
„Jó reggelt” néni, aki minden reggel elsöpri az álmot
A szemekből, de mosolya már az arcára száradt közben

Hónapok óta ázó munkagödörben temetetlen árnyak.
Láttak már ők bolond időt, eleget. Ilyet azonban,
Mint ez a mostani, még nem láttak sohasem.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-11-28 10:54:20
Utolsó módosítás ideje: 2013-11-28 10:54:20