Lét, történet, lét-történés
Történés, de nem az egzisztencia, nem a schopenhaueri akarat nietzschei elfajulása, amely az erőt hatalmi ábrándozásba meríti ki, nem a sartre-i, camus-i, nem a marnoi interszubjektivitás fantomlényei, a semmi esztétikai sodrásában, hanem két világháború után, a harmadik előtt, ha lehet hinni a történelem megismétlődésének. A marno-konceptus és rezon láttán kétely nincs, az ember cél nélküli elbizonytalanodása egyezik a két világégés előtt létező és a korszemléleten eluralkodó kilátástalansággal, célvesztéssel. Az én perme, ahol a költő elszakad a világtól, mint történéstől, elveti annak szükségét, hogy a társadalmi valóságra bármilyen befolyása legyen. Nincs rá szüksége: a minimális változás a semmi eszménye de az akarat és cél, amely létrehozta őket, kimerül e szubjektív interlényekben, az interlények közötti antikommunikációban, abban, ahogyan rámutatnak önmagukra, léttelenségükre, és ebben ki is merül létük, személy nélküli személyiségjegyet teremtve.
A történésnek, az egzisztenciális létnek így nincs története, csupán szellemi történetisége, amelyet a semmi esztétikai érzékelése elevenít meg, s abban a pillanatban, ahogyan megjelent, már ki is fosztja, megsemmisítette önmagát, történetiségét. A mai irodalomban a történet már maga is avit, hisz nem mondhat újat, csak arról a történésről beszél, amelyben a történelem újra és újra megismételi önmagát, rákényszeríti akaratát az emberi világra. A költők ettől menekülnének önmagukba, költői szubsztanciájuk skizofrenitásába, mert ha valami új kezdődne, ami a boldogságot jelentené számukra, tönkretenné költői lényüket. Ezt kevesen merik vállalni. Mert nincs más cél, nincs igény a Másikkal történő szellemi egyesülésre, saját létezését nem ez teszi szükségszerűvé, hanem az aktív kudarc, amelynek a nihil a végterméke, a történet után, de történetisége előtt.
Mert létezik egy olyan szellemi történés, amelyben az énnek a másikkal történő teljes egyesülésre tör. De nem történet, nem jöhet létre a történet, mondjuk csak mint egyetlen simogatás. És ez döntő, mert ha ez sem valósult volna meg, akkor a virtuális empatikus készség elérte volna abszolutizmusát, s amire tört Sartre, Camus és irányul a marnoi törekvés, a semmi mint érzést kiváltó gondolatra törés, mint érzés keltett gondolat teremtése, létre kap a végben, ennek összeomlását idézi elő, kizárva valami új teremtésémek lehetőségét, akár a történet szükségtelenné válásában. Az én belső karmikus szintű divizálódása, s az akarat a destruktív hatalmi erők maximálódásában merül ki, s nem nyitást, hanem pusztán esztétikai élvezetet okoz. Nem azért mert egzisztál, hanem azért, mert tagad. Ezt akarja, ezt valósítja meg, és elveti és elveszti önön szellemi történetiségét. Úgy marad fönt, ahogy nem létezett, ahogy megszűnt önmagán belül önmagának önmagáért létezni. Már ehhez is életképtelen volt, s ami életképtelen, az ölni is tud megmaradásáért. Ezért lehet világégésbe sodorni.
És benne vagyunk, immár a harmadik zajlik, történik pusztán a megmaradásárt, A virtuális térben, de nem ott kezdődött. Csak kivetült oda is, mert az egyetlen szimbolikus rendszer, amelyben az illuzórikus hatalom az akarat által létre váltható, a képzelet, az én empatikus alrendszereire bontva, megvalósítja önmagát, szellemlényeit. A hallucináció nem kiváltott reflexió, létérzet. És az a háború, hogy önmagán kívül is létezhet, az empatikus képesség iskolája. És a szellemlények többek, mint költői alkotás, hisz a test numerikussá vált, és
mint ilyen, akár vers. A vers, amely már menekül a testtől, de nem lehet szelelmisége. Az ember meg azért menekül a testétől, mert nem lehet saját története. Saját történetéhez nincs meg az akarat, a vers numerikussá váltotta testét, amely így ég el, a semmiben, elpusztítva alrendszereit, amelyet teremtett: gondolatait. Tehette, hisz nem volt spiritualitása. Akár azoknak a történelmi időknek, amelyek világégéshez vezettek. Csupán története volt, amely kiváltotta korunk történetlenségét.
Erről kell beszélni, erről a történetlenségről, mert szerencsére nemcsak ez van. Hanem létezik egy olyan szellemi történés, amelynek bár csupán egyetlen simogatás az alapja, de nem ez a bázisa. A bázisa az érzelem, amely teljesülhetetlensége miatt a spirituális történés kapujába emel. Ez nem a szerelem abszolutizmusa, hisz ott már meg nem tarthat, hisz azzal elvesztené a spirituális történés alapját: a teljes odaadásra törő ént. Ami természetesen nem történhet meg a történet hiánya miatt, hisz a valóság, amely az ilyen szintű égéshez vezetett, az messze nem egzisztencia: hanem történetek alkotta életlét, amelyek történetesen léttérré alakultak, de nem élettérré.
Hogy élettérré alakulhassanak, ahhoz kellett az akarat, de nem a schopenhaueri, nem a nietzschei. Ennek az akaratnak az egzisztenciája másból nyerte erőit, nem az énvesztés mást kizáró energiája, hanem pontosan az elveszejtődés önenergiáit mentette meg, azzal hogy a végső pillanatban le tudott mondani a második simogatásról, tehát a testi történésről. Nem azért, mert eleve ezt akarta, hanem mert szükségszerű volt, és hogy meg kellett maradnia, ha már történetesen úgy tudott szeretni, hogy túl jutott addig létező önmagán, és lett akaratból fogant akarat, az énnyerés alapja.
Persze, ezeket a dolgokat akkor, a megtörténetlenség vákuumában nem lehetett érzékelni, nem tudatosan. Semmit nem lehetett érzékelni, mert akkora és olyan szintű volt a tökéletesen egyesülésre törő szenvedély, amelyben szinte minden benne volt, ami megadatott, ami emberi. És benne volt a megadatlanság is, erről szólt a történet, amely kivégezte önmagát, mint történést.
Amit megvalósított, az az önvezérlő akarat. Nem az agykontroll, mint mondjuk a buddhai gondolatvezérlés, mert valaki megcsömörlött és elvetett magától egy addigi életmódod, s a hedonizmus alóli felszabadulást szellemi síkra vitte föl. Nem egy szent gondolatvezérlése, amely elveti magától a történetet szülő test igényeit. Ez az akarat mindent, amije volt, megtartott. Képes volt megtartani önpusztítás folyamatát is, amikor nem létezett, semmi más nem volt, csak megmaradva lenni akart. Nem tudta, hogy, miként, csak lenni. Lenni mert szeretett. De nem szerethetett. De ez nem az akarat, hanem a végső megsemmisülés pillanatában jelentkező tudás megvillanása volt, és nem lehetett tudni, honnan érkezett. Olyan mint az emberi tudat első megvillanása, és mégsem az. Mert benne volt minden, amit addig tapasztalt. De a tapasztalat nem felismerés volt, csak egy egzisztenciális lét, amely az önmegsemmisítésre tört, és megtalálta az ehhez szükséges eszközöket. De nem akart megsemmisülni, lenni akart. És nem egyedül. Nem tudott volna létezni egyedül, ez akaratának alapja. Együtt akart lenni azzal, akit szeretett, bárhogyan. Ez volt egy időben érkező gondolat, de már túl a történeten. A történet valahol lemaradt, de nem ez a fontos, hanem az akarat, amely által kiszívta a történet minden energiáját, és ez nemcsak a saját története volt, hanem a tanúságé is. Azaz földolgozta. Volt olyan gyors, hogy földolgozza saját történelmét és történetét, és azt is, ami nem sajátja, hanem aminek származéka volt.
Szellemi létre kényszeríttetett. Ez volt annak egyetlen lehetőssége, hogy együtt tudjon lenni azzal, akit szeretett. De nem maradhatott együtt vele csupán szellemi síkban, mert a szükség, a kényszer, a birtokolt tudás, az ismeret, az akarat följebb vitte, spiritualizálódott. Viszont a spiritualizálódásnak megvannak a buktatói, hogy belekerülvén, az ember elveszti történetiségét, beolvad egy olyan univerzumba, amely az antispirituális erőket gerjeszti, amelyben az énvesztés történetlen története történik. Nem vesztette el történetét. Mert nem akarta. Adott helyzetben, ki kellett zárnia, lemondani, mert története már nem róla szólt. Megjelent az a helyzet is, hogy története immár önmagáról kezdett szólni, de a felvezetőt olvasva, meg lehet érteni, mit jelent, mihez vezet, ha az ember története önmagáról és hatalmáról szól.
Volt, hogy nem tudott szólni, hozzá már nem lehetett szólni, így még magához se. Ez a spirituális lét szükségszerűsége, le kellett mondani arról, ami mint történet, nem valósulhat meg. De megértette, a spiritualizálódásnak ez a kényszerítése elveszejti megszerzett erejének egy részét. Beleütközhet énjének egy olyan moloch ellenállásába, amely fölemészti a továbblépéshez szükséges erejét. A továbblépés, amely akár a spiritualizálódás felszámolása lehet, hisz egyre jobban bebizonyosodott, vissza kell térnie a történethez. Ha nem teszi meg, az fosztja ki és meg erejétől, akaratától. Vissza kell térnie a történethez, azon részéhez, amely róla szól, történetéhez.
Azért, hogy megértse, nem csupán a történet és története következményei. Hanem az, aki megpróbál úrrá lenni személytelen következményein. Amelyben már nincs, nem lehet jelen. Lényegében a nyelven már túl, de a szóhoz még innen. A szóhoz, amely még nem ment végbe. Ez indokolja létét.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2013-11-18 07:43:36
Utolsó módosítás ideje: 2013-11-18 07:43:36
