Ne sírj
ülök egy kőrézsűn ,mélyen Pest alatt,
épp leér idáig a város fénye,
hallgatom, ahogy az est néha felkacag,
majd lustán rálöttyen a partszegélyre.
az ártéri füzes lassan lehunyja szemét,
puhán huppan a csend, tán' bagoly lehet,
mederbója koppan, a hordalék
fennakad rajta, s pár percig megpihen.
csak sejlik, sörösdobozok billegnek,
ízüktől néhány örvény böfögni kezd,
ezért meleg buggyan a fenti hidegre,
így a víz érdes nyelvén pára lengedez.
elmélázom, íme, itt ez a folyó,
keserű költők, édes cselédek ágya,
megannyi bölcső, megannyi koporsó,
fecsegik a fodrok egymás szavába vágva.
észre sem vettem, hogy elmúlt az éj,
a hajnal tüdőszínre festi a felhőket,
a tegnap már biztosan tengerhez ért,
mert a szél arcomra valami sósat pörget.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2013-07-29 19:45:53
Utolsó módosítás ideje: 2013-07-29 22:53:55
