Ima a mentõsökért

Mozdulatlan remény kövül az izmokra, naponta.
A vérerek bokra áganként törik darabokra, pirosra.
A ráncba fagyott mosoly elől a fájdalom fut
karokon, lábakon tova, oda, hol az agy,
a megmaradt darab, szabadot int.
A mentő van kint. A kereken vijjogó teremtő.

A fej és írások száma felvésődik a piros kabátra.
A jajok egyenként hagynak nyomot az újra mozdulatra,
nem feladva a soha-Oda csatát. Ezt tanulta.
Felveszi a teremtő bérét. Takarja stigmája fekélyét.

Nézd közelről Uram! Leányom? Vagy Fiad?
Sebbé vált világod percenként embert kiad
az embernek, hogy megmaradj
egy távol, és hol levő Istennek.  






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.