Réges régen ballada

Réges régen mikor még senkim sem volt az égben,
apró gyerekként azt hittem örökké így marad,
míg apám el nem ment a piros pamutingében,
hogy mindig őt lássam, ha leszáll az alkonyat.
Sietett, a kertben el sem zárta a vízcsapot,
emlékszem, majdnem megfulladtak a tulipánok,
és kitárva hagyott a házon minden ablakot,
hogy hallja, ha széken állva utána kiáltok.
Én valamiért sosem voltam őszinte gyermek,
pedig sokat vertek bottal, aláztak szavakkal,
de csupán a külvárosi tűzfalak neveltek,
üres szívet véstem rájuk vakolat darabbal.
Néha loptam, raboltam, csak épp' nem öltem,
már túl vagyok rácsokon, bánaton, börtönön,
aludtam hegytetőn, olykor lilapárás völgyben,
hol a harmattól hideg tóvá mélyült köldököm.
Semmim sincs, csak kezemben egy göcsörtös fa ága,
és anyámtól örökölt gyönyörű gőgös szemem,
bennük szomorúság, meg a vándorlás vágya,
de maradok, e darabka föld a mindenem.
Én nem járom be a hat világot mint a költő,
bár falusi kocsmák gyomrában felzokogok,
olyan vagyok akár dombok oldalán a szőlő,
ha nem csókol napfény bogos tőkémen rohadok.
Mert sokszor eső siratja rongyos nagykabátom,
amire legszebb szeretőm varrt tarka foltokat,
és apám ingéből bontott színes cérnaszálból,
az égre vörös fátylat horgol már az alkonyat.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-06-27 08:18:24
Utolsó módosítás ideje: 2013-06-27 15:32:17