Már csak kopott, néma sírkövek emlékeznek,
mint folyandár kúszik a múltra az emlékezés,
talán néha még egy riadó mozdulata a kéznek.
ami még kapaszkodna, de ez már kevés,
foszló beton csíkok között nyíló apró virágok
még szép szirmot bontanak, még élni akarnak,
aztán az esti szürkületben némán fejet hajtanak
a harangszónak és meghalnak.
