Szótlan voltam, meg ne rettenj,
arcod mégis félve rezzent,
pedig csak egy rigó röpte
szőtt hálót a kerti csöndre.
Emlék nem kell, ráér holnap,
addig beszélj, ugye jól vagy?
De ráhajolt a béna vágyra
a pillanat némasága.
Fojtogatott, veled sírtam,
tenyerembe szívet írtam:
itt készítek neked fészket,
megtarthassa ölelésed.
