ág-ül-szív

nem, a csillagok mind egybe’ voltak
– csillagok se voltak –
hát istennél a szánalom, mi körbeülne –
kis tested, ha volna, szív, vacogna;
s mert kezdetében ott a gondolat:
leszel, ki vagy, s a gondolat felőled,
mit igazolsz, ki vagy. ki vagy?
a föld az égre kelt és minden embere,
a bűnben alvó azt se tudja, mi a bűn;
reggel négy lábon, kettőn délben,
harmadikra lel, ha este lesz. tapod.
és jut mire, hisz körbejár, és gondja
egyenes – utol nem éri, annyira,
átdöf teret, időt, és máris kezdetet
lát egy atomban, többi meg minek.
meghajlik mégis az idő, a tér és hátad is:
a földre néz, ki azt hiszi, az égbe lát,
aztán a kéket más szemében, nyugalom;
elrendeződnek távlatok, nem bököd idő –
mindeniknek útját járod – vissza, hogyha
nézel; s messzebb vakok se látnak,
mosolynak gömbje már kezedben.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-03-14 10:32:31
Utolsó módosítás ideje: 2013-03-14 10:32:31