Szégyen

Hányszor szégyelltem, hogy túléltem József Attilát,
nem is életkorban, de olvasás folytán – kaptam még
levegőt, a nyomortérkép sem volt olyan, amolyan lelki,
világlátási, mert Szabó Lőrinc indulatával, vagy
Kosztolányi udvariasságával volt merre, miből ki-
hátrálni, Pessoával szétoszlatni a ködöt ködtelenné,

de az első említettel végképp nem volt hová bújni,
se anyaölbe, se teremtés elébe jutni; vigasznak kevés
az örök éjbe futó fülkék fénye, talán én lennék kevés
voltú éji napsütésben minden izzó alatt, ez volna
eszmélésem, mi vacog és hangtalan, mert hiába fürösztöm
önmagamban, csak másban moshatom meg – ami maradt.

Vigyázva kapkodok kint, bent – ebbe fogok belehalni,
mert néha már nem tudom, melyik a kint, s van-e még
bent, ahonnét kifordítható a világ, az ösztönökkel egy
Csomolungmát mászhatni meg újra, és titkolni se kell,
ha a hegyen túlra már nem is kíváncsi az ember, nem kell,
csak azt a hegyet megtaláljam, s a kalapom el ne vesszen.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-02-19 07:48:52
Utolsó módosítás ideje: 2013-02-19 07:48:52