parlandó


a leckét megtanultuk, mértéket is tanultunk,
de semmit nem tudunk. mit illik, mit nem,
ennyire ha telik, pedig mennyivel több az,
amit meg se merünk. hányszor, hogy én, és
te is hányszor, kik megállunk felemás korláton,
nem tornázhatnak vágyaink, nem élünk, olvasunk.
miféle szálak húznak, ha nyújtózkodhatnék van,
pedig kezem már össze nem teszem, karom se szét,
és istenség sehol, talán mégiscsak él. magányos
prófétánál nincs semmi viccesebb; ágál, ha kell,
de azt, ki dönti el. engem másféle szálak húznak,
szám mosolyra hogyha nyílna – magamon nevetek.
szavam kopog, mert nem az jön szívem felől, mi
szótlan is beszédesebb, csak tüdőtrükk, hangszálak
pengetése, és elbeszélem életem, és melléélek, mert
ki tudja, őszinte lenne még az ösztön, vagy rabságom
végső őre, áttanultam azt is – kötelesség, helyettesítem
magam önmagammal, sóhajtozva, hogy miféle lennék.
sírni, kérni, falni, majd harapni; lesni később, és apát
kitúrni; undorodni fél-magamtól, végül kibékülni;
hiányokból vége előtt anyát-apát tenni; s ami egész
kezd már lenni, újra végbemenni látni, mert a fél
világ az mindig kisgyerek, és átbillen az öregségbe,
kapkodja fejét, tudása önmagát csak megköti, előre
nem viszi; a nap is bántja, hideg is; a benső végtelen
meg akkor kell, ha nincsen külső párja; labirintjában
delejtű nyavalyája, s jó hajós a portusához közelít,
ahol már nincs kötés, viselkedés minek, és azt hiszi,
nem kikötés, de nyelvöltés, fintor, grimasz kell.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-02-17 16:20:07
Utolsó módosítás ideje: 2013-02-17 16:20:07