Dunai ősz

ülök egy kőrézsűn, valahol Pest alatt,
és hallgatom, amit a lusta víz locsog,
néhány fürge fodor a kezembe harap,
ujjamon mégis mosoly mereng, holott

hideg van, tán' még az életem is fázik,
pedig lelkem jókora meleg nagykabát,
felriad a szél, a köd lassan szétmállik,
így látom az ártéri fűzfák kócos haját.

a csenevész akácos tenyerén vászon,
mert apró tőrein fennakadt a pára,
és az ezerszer szúrós tövisrokkákon,
készül már a vén ősz szürkeszínű sálja.

hajnalodik, a köveken árnyékom zörög,
akár a parthoz verődő konzervesdoboz,
és a napfény az örvényekben úgy pörög,
mint egér, amit jóllakott macska pofoz.

messze-messze kinyitja szemét az ég,
de még csend, a szél a várost átkarolja,
majd cserepekre töri a Duna tükrét,
és a villamoskerekek alá szórja.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-11-14 16:39:17
Utolsó módosítás ideje: 2012-11-14 16:39:17