AZTÁN CSAK MAGÁRA
Olyan séta, aminek hangja nincs,
avartalan csend, az évszakokat,
ahogy a cipőről lejön a sár,
könnyen veszítjük, könnyen és egyszerre
ég a lomb, az ág, a füstje
kettőnknek egy sál. Megfogom
kezed, valaki más imádkozik,
nézi a kezét, hogy összeillik-e,
nem látja bűnét, az egyik kézen
körberágja a hosszabb körmöket,
peregnek szét a körömdarabok,
ahogy a tájat egyengető szél forgat
össze lombot, ágat, füstöt az ég színével,
csak szemedre, aztán csak magára gondol.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Publikálva: Holmi, 1998/12
