Két vers közt
a megtagadott élet rimánkodva létet kér. De arra már nincs sem erőd, sem akaratod, sem érzésed, hogy létre térj. Nem mintha nem léteznél, létezel nagyon is, érzékeny vagy, nagyon is túlfinomult.
Túlfinomult, de a szecesszióra már nincs erőd, nem tudsz létet és értemet adni az életnek, a két vers közt. Mindened, amid van, amit tudsz, a szókép, a metafora, a hasonlat foglya, a valóságod légbe emelése.
Nem mintha az nem lenne létforma, nagyon is az, de az szinte a te létformád.
Szerethetnek érte, irigyelnek, gyűlölnek, imádnak, lángolnak, égnek érted, így szereted meg magadat, abban a légben, ahová betörtél, ahová felemelted vagy levetetted magad. Ha költő vagy, ha versfaragó, egyremegy szinte mindig vannak veled egyenrangúak, akiknek pont az hiányzik, amit adni tudsz.
Persze néha nem hiányzik, de mivel ők is két versben, nem értik már azt a két vers köztit.
Ha gyenge vagy az egyik-vagy másik versben, elnézik neked, és meg is dicsérnek érte, önmagukért, azért, hogy amikor hasonlóan gyengék, kikapják azt a dicséretet, ami lételemük.
Mindegy, hogy hiúság, naivitás, öncsalás - létforma, ahol a tartalomnak már nincs szerepe.
Így persze a költészet bukik meg két versben, s az a megtagadott élet rogyik térdre, hisz nincs mi felemelje, hisz a költészet elvesztette kapcsolatát azzal, ami ezidáig éltette: a valósággal.
Valóságod hamissága két versben sem egyforma, ehhez már túl labilis, euforikusan depressziós vagy, ki vagy nyírva, de nem ismered el, talán még azt se, hogy már nem létezel két vers közt.
Mindened lett a két versből támadó harmadik, s e harmadik erejéig így lelsz értelemre.
A viszonylagos értelemre, hisz tagadod, nem tagadod, portálköltő vagy, s szeretnek érte a portálon.
Ez a szeretet mindened, ez éltet. Túlérzékeny, szenvedő, beteg vagy. Nem tudod elismerni, ha látod is, és érzed, nagyon is látod és érzed, ezt nem lehet letagadni, hisz ebből születnek verseid, a két vers fölött.
És így keresztre feszíted a két vers közt megtagadott életet.
Így lettél magad keresztje, s költészet, az igazi, ami két vers alatt nyomorodik, léttelenség, a megtagadott élet.
A megtagadott élet él, éli keresztre feszítésed és keresztre feszítettségét, és így hatványozódik, értéktelenedik, s vele te, és azok, akik szeretik a költészetet, de nem értik a lényegét, a lényegüket elvesztették.
Illuzórikus realitás, nevezzük virtuális realitásnak. De nem virtuális realizmus, az más.
A virtuális realizmus e sorok között húzódik, s társtalan, mert realitásérzéked nem a valóságra hat, hanem rád, és a két vers után születő harmadikban haldoklik. Szép haldoklás, gyönyörteljes, hisz keresztre vagy feszítve, s keresztre feszítésednek nincs értelme. De hogy ezt felismerd, ehhez már el vagy kábulva, két vers.
Élménydrog, élményköltészet, de nem ismered az árát: rámentél, véged van. Nem vagy ember már.
Szeretni tudsz, de nem kapod meg az igaz szeretetet. A szeretet alfajait kunyerálod, mert nem volt részed igaz szeretetben, elhagytak vagy el kellett hagynod, akit igazán szerettél, az nem tudta viszonozni az igazi szeretetet. Nem az a fontos, miért nem, az a fontos, hogy a szeretet, a céltalan szeretet rabja lettél, a hiúságod, az önnarkózisod, a naivitásod, a gyengeséged rabja, s ezt önszereted, így szeretted meg magad, így tudsz élni két vers közt a harmadikért és bűvöletéért, amit számodra hoz, s aláteperi a két vers közti megtagadott életed.
Persze, akik szeretik a költészetet, nem biztos, hogy értik, lehet csak a két verset szeretik, és ezért te vagy a felelős, és azért is, hogy kinyírod a költészetet, két vers. De maga a költészet más, és ezt nehéz már megtudnod, hisz beteg vagy.
Labilis vagy, euforikus depresszióban élsz, ezek a csak tünetek, a valódi betegség neve más.
Egy másik betegség elől menekülsz, amit a valóság hordoz, az a realitás, amely versírásra kényszerített.
Beteg a valóság is, hisz léttelen, két léttelensége között, ami te vagy, két vers.
És a valóság a vers után rimánkodik, ami meggyógyítaná, a költészet nevében.
Annak a költészetnek a nevében, amely már nem létezik, hisz lényegében minden valótlan, hisz azzá teszed két vers, és ebben élsz, ebben a léttelenségben.
Mondd azt, hogy nem így van. Ha meg tudod tenni, mondd azt, hogy nem így van.
Ha kimondod, az még semmi, hisz ezeket talán magad is tudod. De hiába tudod, már nincs erőd szembeszállni azzal az önmagaddal, aki így vagy, akit ilyennek tettél. Nem akartad, nem tudtad, nem figyeltél mi történik magaddal.
Ez a baj, ezért nem vagy a valóságban költő. Valami történik veled, oktalan, s még oktalanabbak, akik nem tudnak verset írni, de szeretik a vers lelkes állatait, és így válnak virtuális kultúrbarbárokká.
Hisz a szellem igazi szintjei nem élhetnek két versben, amely ilyen költői önmagad alá rendelt.
Ehhez meg kell értened korodat, és felül kell emelkedned rajta. Nem elég írni, s népszerűsíteni betegséged. Gyógyítanod kell.
Ehhez erő kell, mert elsősorban elszakadsz attól a hamisságtól, amit te zúdítottál önmagadra, mert ilyenek voltak a körülményeid.
Ha csak úgy elszakadsz, az az erő egyik alfaja, és az egyéni tragédiád lesz, mert senki se törődik többé veled, ha kiesel a két vers folyamatából, és abból, amit ez számodra hoz.
De ha netán felismered, és ha szembe mersz szállni azzal, ami hamisságra kényszeríted, ki fognak közösíteni.
Mert ott ahol azt a csalóka szeretetet kunyerálod magad számára, ott a többségnek nincs meg az a tudása, képzettsége, értelme, költői vénája, hogy megértse kiugrásod, és felmérje ennek értelmét, ehhez már túl betegek, szinte menthetetlenek. Klinikai tünet a portál, de a betegség maga más. A portálnak az a betegsége, hogy képtelen megérteni mi az egészséges. Ehhez már túlontúl elbódíttattál. Tehát ha tünet szerint kezded csoportosítani azt, amit az egészséges értelem megkövetel, automatikusan kivetnek maguk közül.
Kivetnek azért, mert előítéleteik vannak, két versnyi önmaguk, nem több.
Kivetnek sok mindenért, de ne itt nevezzük meg őket, miért.
Nevezd meg te, két versnél több, miért vetnek ki.
Ha megteszed, költő lehetsz ebben a korban, amikor a költészet nevében keresztre feszítetted magad.
Ha oktalan vagy, tehát nem tudod megnevezni, ez mentséged, s nem a te problémád.
Ez a mai költők problémái, érdemben ők foglalkozhatnak vele.
Azért, ami még egészséges. Nem sok van, ami az. De a költészet az mindig is az igazságárt volt, nem a szépért, aminek most alá van rendelve, a szeretet kunyerálásának a nevében.
De itt meg kell állni.
Ha tudod, folytasd.
Folytatod?
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2012-11-03 03:16:20
Utolsó módosítás ideje: 2012-11-03 03:16:20