hülye minden régész

hülye minden régész és logikátlan; abból indul ki, amit lát:
volt egy jó cipőm és volt egy rossz. A rosszat szekrénybe
tettem, kínkeservvel olykor, ha fölvettem reprezentálni
egy-egy kivégzésre, esküvőre, színházba, temetésemre;
bezzeg a jót viseltem mindenhová, még tán aludni is
abban mentem; ronggyá hordtam, úgy szerettem – és hol
a nyoma? Semmi lett. A régész ezer év múlva szekrényt lel,
örül, enyém volt, rájön arra is – Jé, egy névtelen, korának
reprezentáns senkije, amit róla megtudok, egy kort lefed!
És túr, és kurtafarkú, a szekrény is már szétrohadt, örül:
- Megállapítom: egykoron fekete lakkcipőben járt az efféle,
logikusan következtethetek gerincére és végbelére, hallani
vélem lépteit, ahogy a konstrukciós hibán kompenzál,
gyámoltalan volt, nem lázadó, megmaradt a látszatnál,
mazoch alkat, szinte közösségi ember, fontos e cipő
az emberiségnek. Marha! mondanám neki, hát nem látja:
amit látunk, s megvan – sosem szerették, undor tartósítja.
Nem tudom, milyen kor jön majd, teista, ateista – mindegy,
de tudom: akit nem találnak – szerette isten és elhasználta.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-10-15 21:35:23
Utolsó módosítás ideje: 2012-10-15 21:35:23