Vakvágányon

nézem a vonatablakban futó tájat,
egy kis falu harangja kongat párat,
nem számoltam mennyit, talán dél lehet,
robogunk, hogy veszteni tanítsuk a szelet.

fel-felvillanó romos várótermek,
eső szitál, és a könnyű permet
málasztja róluk a rojtos vakolatvásznat,
szálai jók lesznek repülő pókfonálnak.

azok mégis hosszú ezüstvitorlát szőnek,
és ahogy az ég aljához verődnek,
tudom, itt az ősz, megint, megint,
csak egy rohadt ribanc szívem szerint.

dagadt kalauz jön, s lyukasztja életem,
valami csöpögni kezd a perforált véredényeken,
odafent a nap kopott zománcú szürke lavór,
vérem a vonatfüst liánján kúszó vörös szemafor.

hogy mi áll meg, és mi nem, azt nem tudom,
pedig sokszor utaztam ilyen vakvágányokon,
hol csak lapátol a bakter, és a szálló pára,
forró masnit köt a köd hideg hajába.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-10-09 08:49:27
Utolsó módosítás ideje: 2012-10-09 08:49:27