zérushely

Besózott könyvlapok, fülszövegek, ügyetlen gerinc, fésűfogak vacakolnak a hajszálak között. Ennyi, ahogy ébredsz.

Ennyi, aztán tágulni kezd a pupilla, összegyűrnek egy keresztet, lezajlik egy ölelés, valakit épp elneveznek, valakinek a nyomában épp gyilkosok gázolnak, megreggelizik a ló és a mészáros, kisiparosok késnek el, nők emelik maguk elé a tájat, mint egy kézitükröt, és nézik a kimondhatatlant órákon át.

Nálam annyi, hogy rágyújtok, naplementét, lángoló homlokot, fémolvadékot, egy pálcikára szúrt sebet képzelek a parázs helyére. Aztán rájövök, hogy még ezt a cigarettát se lennék képes eloltani kézfejemen, pedig állítólag szeretem gyűjtögetni a különböző méretű és alakú fájdalmakat.

Izzad a homlok, a nyak, locsog az idő. Működnek a jól bevált reflexek. Cirkulaként gurul át a Nap, ürülnek a hátizsáknyi arcok. (nem úgy volt, hogy isten útjai kifűrészelhetetlenek?)

Felgyújtják az utcai világítást, az utcaseprők végzik a dolgukat, magukhoz fésülik a lámpaoszlopok poros haját, felseprik a törmeléknyi nappalt, hosszú mondatok tekerednek nyakak köré, pár perc késéssel megérkezik a vonat, kifekszik a széles éjszaka a járdákra, dobogó háztetők, kézfogások, megropogtatott ujjpercek, égitestek, ütések, ütések, valaki épp szerelmes lesz.

Állok a csikorgó sötétben. (Velem épp mi történik, mi készül?)






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-08-24 20:42:39
Utolsó módosítás ideje: 2012-08-24 20:42:39