nevetve, sírva

értelmetlen az életem,
mert fáj, csupa félelem,
elhagytak a gondolatok,
vagyok, valahogy csak megvagyok.

álmomban nyakamon kötél,
hideg hideg, ez a szoba csupa tél,
pedig nyár van izzadnak a falak,
csak itt bent dermedt, mert tegnap láttalak.

a hatos villamoson ültél a jobb oldalon,
bámultam ahogy támolyog veled a vason,
és sárga volt minden, minden sárga,
tán' hajad is, mert fürdött a napsugárba.

tudtam így búcsúzik tőlem a fény,
arcom végigsimítva mint karom a penge él,
mert vesszen ami vesszen, vérem veszem,
vagy torkom vágom, így vörös lesz lélegzetem.

de még szólnék az utolsó szó jogán,
még nem késő, még épp, hogy délután
van szememben, bár gyűlnek benne az árnyak,
haldoklom, szívemre fekete madarak szállnak.

azt is tudom, szárnyukat levágja anyám,
és tollukból fonja szép sötét ruhám,
hogy repüljek addig amíg a vállam bírja,
míg Isten szeret, nevetve sírva.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-08-08 13:42:05
Utolsó módosítás ideje: 2012-08-09 14:33:30