Koldusasszony

Valaha, talán úgy
tízezer éve,
derűlátó volt,
szép és fiatal.
Szerették,
de ő lett, kit a sors
rútul becsapott.
Mára nem maradt
más lelkében,
csak csupasz üresség,
múltja viseltes,
értéktelen holmivá kopott.
Mint a sárga félhold,
ívbe hajlik háta,
szikkadt öreg testén
kukában lelt foszlott,
ócska kabátja.
Lesütve szemét
vonszolja furcsán
tekeredett lábát,
rongyai mögé rejti
ősidőktől hurcolt
mélységes-mély gyászát,
egyetlen fia halott,
benne akkor valami
végleg megfagyott.
A szürke ég felé
fordított tenyere
kagylót formáló
tétovaság,
ujja köszvényes,
göcsörtös faág.
Alázatos hangján,
pár fillért,
egy kis alamizsnát koldul,
nem evett két napja,
szűk gyomra kordul,
de ha felemeli fejét,
észreveszed a
tündérszemű koldusasszonyt,
mert él az a szem,
és úgy ragyog, hogy a szíved
beleszakad,
mert látod benne,
az átélt borzalmakat.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-04-17 12:43:48
Utolsó módosítás ideje: 2012-04-17 12:43:48