Az út
ennyi volt hát, itt az út vége,
felsóhajthatnék, hogy na végre,
de hol maradnak a madarak,
a mindig szemembe tűző nap,
hol az alkony utolsó érintése,
ahogy a fény bebújik a felhők közti résbe.
nem tudom, így mi lesz velem,
talán meghalok ha megérkezem,
lenni kell még a tovább, továbbnak,
a szél sem hisz az őszi fának,
mert csak pár hónapra meglapul,
aztán nevetve apró zöld lángokra gyúl.
Isten tenyerembe tette a világot,
nem látta benne azt a tengermély árkot,
amiben elveszik minden ami él virul,
a holdkorong most épp belegurul,
de bezárom markom, és jól összerázom,
rálehelek, hogy senki se fázzon.
így talán sosem lesz vége az útnak,
a nyárfák fölöttem majd összebújnak
és ígérem többé nem érdekel,
hogy nekem mindig, mindenhol győzni kell,
mert másnak más vagyok, látja aki látja,
és csak a világot tartom a kezembe zárva.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2012-02-12 17:04:28
Utolsó módosítás ideje: 2012-02-12 17:10:34