A költő lepkéi

Költőt röptetnek a lepkék.
A költő kezében toll,
a városban ezzel fogja összefirkálni az ablakokat.
- Verset írok rájuk. Olyan lesz, mint a mennydörgés!
mint az éjszakába villanó macskaszem!
méreg-vörös igékkel,
amitől még egy tűznyelőnek is kifordulna a gyomra.

Lovak patái kopognak a város az utcáin.
Lovak, lovasok nélkül.
Az egyik erkélyen idős férfi áll.
Kezében pecabot, az utcára lógatott damil végén kézitükör csillan.
- Bárcsak megállhatnék,
megkérdezném azt az embert, miért csinálja!
de hiába is kérném a lepkéimet,
egy pillanatra sem lassítanának.
átráncigálnak az életemen.
aggastyánként dobnak majd le,
ha ledobnak egyáltalán,
mert az is lehet, hogy az aggastyánból kihullott lelkemmel
keresztülrepülik majd a végtelent.

A várost átszelő folyó partján katonák sorakoznak.
Puska helyett vetítőgép van a kezükben,
a fénysugarakat felfelé irányítják.
Vetített órák jelennek meg a házak fölött,
őrülten pörgő másodpercmutatóval.
- Alighanem így ébreszthetik itt az embereket - gondolja a költő.
Tollát zsebrevágja, cigarettát vesz elő, rágyújt,
és a füstön keresztül figyelve várja a városlakók ébredését.

A katonák beleüvöltenek a percmutató kattogásába:
- Adjátok át a hangotokat,
hogy még hangosabban harsoghassuk
kormányunk dicsőségét!
Nagy ásítozások, mintha maguk az épületek ásítanának.
A fölöttük lebegő órákon most repül keresztül a lepkeraj és a költő.
A katonák észreveszik a költőt.
Utasításokat adnak egymásnak, hogy lőjjék le,
az utasítás körbejár,
akár a veszetten forgó másodpercmutató.
De egyikük se mozdul, talán, mert nincs náluk puska,
de az is lehet,
hogy a körbekiabálástól nem értik a parancsot.
- Nesztek, itt a tollam! - a költő ledobja nekik a töltőtollát.
- Ez a hangom, vigyétek!

Az utcákra lovak íródnak.
A lovak kalapokat tesznek fel,
nyakkendőt kötnek és  keresztül sétálnak a parkon.
- Kellemes reggelt! - nyerít az egyik. - Mily kellemesen
alakul ma a világ.
Adó porcicák csiklandoztak az otthonomban,
gondoltam, csiklandozzák csak egymást.
-Titkosrendőr-e vagy,
hogy ilyeneket mondasz nyilvános helyen?
- nyerít vissza a másik - de ha az lennél se zavar,
mert én is az vagyok.
-Természetesen az vagyok,
de mindenkinél titkosabb.
Ha akarom, kinyitok mindenkit,
belekukkantok, hátha cirkusz rejtőzi valakiben.
Tudja, artistákkal, bohócokkal, tűznyelőkkel.
Oda kell ám figyelni az ilyesmire!
Mert nem lehet csak úgy ukk-mukk-fukk,
bárkinek is magáncirkusza. Hova is vezetne az ilyesmi!?

A katonák nagy nehezen találnak egy íjat,
és kilövik vele a töltőtollat,
egyenest a lepkerajba.
A lepkék szétrebbennek,
a zuhanó költő karbafont kézzel várja a becsapódást.
Az erkélyen tükörrel csalizó férfi feléje suhint a bottal:
- Kapja el
A költő mérlegel:
most,
hogy megszabadult őrült lepkerajától
tényleg meg kellene keserítenie az életét még egy kis élettel?
nyújtsa ki a kezét? fogja meg a botot? és a betonba csapódás helyett
csússzon végig a damilon?

A poéták lassan zuhannak.
Bőven van idejük mérlegelni efféle dolgokat,
nem úgy mint a szerényebb fantáziájú embereknek,
akiket rögtön a mélybe húz tehetetlenségük.
A költő nem ragadja meg a botot,
eszében sincs végigcsúszni a damilon,
aminek a végén, ott a végén,
micsoda rettenet!
egy aprócska tükör várja.
Aprócska, de kellően nagy ahhoz, hogy meglássa magát benne.
Látja, hogy mielőtt a földbe csapódna, felnyílik a mellkasa,
és egy cirkuszi társulat ugrik ki belőle.
Ejtőernyőjük a sátor ponyvája,
kellően méretes ahhoz, hogy megmentse az artistákat.
A költő szétpukkan a földön, akár egy túlérett paradicsom.
Lovak patái kenik szét.

A katonák távoznak,
és átveszik délelőtti kitüntetéseiket.
Délután szél támad,
lefeszegeti az ablakokra írt betűket.
A messzire röptetett betűk lassan átváltoznak
lepkerajjá.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-02-04 16:21:20
Utolsó módosítás ideje: 2012-02-04 16:21:20