Kezemben hevertél

Valamerre mentünk, már mindegy hova,
a tél ostoba volt, nem vettünk kabátot.
A sárban lépkedtünk, és a fákon a moha
még őrzött az alkonyból pár zöldes lángot.

Emlékszem, egy házfalnak dőltünk,
szerelem a dohos vakolaton.
A Hold tántorgott fölöttünk,
fakó fénye csörömpölt az ablakokon.

Arcod menekült tőlem, akár földtől az ég,
nekem úgy tűnt, szeretnénk még élni.
A számba súgtad a félhomály neszét,
ezért tüdőm nem akart levegőt cserélni.

Indulni kellett, téged vonat várt,
engem néhány pogány isten.
Véres bőrön dobolt két rókaláb,
és a sínek is fekete zajt vertek dühödten.

Mégis, hogy tiszták maradjunk,
mosolyom ráterítettem a sárra,
A kezemben hevertél, te voltál az imám,
a szabadság, ujjaim csontrácsaiba zárva.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-01-31 00:34:15
Utolsó módosítás ideje: 2012-01-31 00:34:15