De bocsásd meg a mi vétkeinket

Amíg néném szoknyájába bújtam
drága anyám harcban állt a kórral,
tette értem, voltam szeme fénye,
nem értettem, hogy ugyan mi végre
nincs mellettem, akit úgy imádnék,
isten adta legszebbik ajándék.
Ki ringatott - nem emlékszem arra -,
szülőanyám, mondták, az Etuska,
mégis más ki fejem simogatta,
nádfedeles magányom oszlatta.

Három év mi pihent gyermekvállon,
nem sejtettem, mért nem engem ápol,
kórteremből menve visszanézett,
hogy másért sírtam, könnye előtévedt.

***
Most itt állok. Szemed hályogában
régi emlék sejlik bánat-ágyban,
szívem hasad utolsó szavadtól:
bocsáss meg, ha nem adtam magamból.

***
Odakint a fagyos szél feléledt,
úgy tombolt, hogy csontjaimba égett,
lábam roggyant, egy pad nagyon vonzott,
fülemben, hogy ráztak egy kolompot.

***
Másnap délben kezemben az inge,
rajta vérfolt, még az is áldott dísze...
Hogy káromoltam akkor a jó Istent!
...de bocsásd meg a mi vétkeinket!





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Allegória-Hangok (Debrecen, 2011.)
Kiadó: M.F.J. - Allegória
Feltöltés ideje: 2011-12-27 11:01:01
Utolsó módosítás ideje: 2012-03-03 13:45:55