Sötétedés

Csak lapultam csendben a töltésoldalon,
néhány akácgyökér szíjas ölén ringatott.
Bámultam, hogy az éj dermedt melleivel,
pár hófelhőt a tél hideg tejével szoptatott.

Mintha menekült volna előlem az árnyék,
mert köröttem minden fényben csillogott.
Lehet, csupán a szemem játszott velem,
vagy a vonat ahogy rám szikrákat dobott.

Bevallom üvöltöttem itt vagyok még élek,
érzem a hús mozdul, csak a szív fagyott.
Esküszöm ma vérembe burkolom a tájat,
ha lüktető rongyként a talpfákra rogyok.

Mert hiába tél, ha fetrengő szobrom forró,
tán' megperzseli száját rajtam a rettegés.
És mondjátok kell-e csókot adni az égnek,
amikor a távolban már kattog a sötétedés.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-12-05 00:02:39
Utolsó módosítás ideje: 2011-12-05 10:48:27