Dunai szél
még vak volt a hajnal, szürke és rongyos,
melósok sietett az első villamoshoz,
ami a távolban felsikoltott mintha ölnék,
és lassan feltűntek a tántorgó légyszaros villanykörték.
a Boráros térnél a part kövein ültem,
mögöttem a parkban pár csöves tüzet rakott,
és a pattogó szikracsillagok a víz fölé repültek,
néhány örvény felböffent, mert fényüktől jóllakott.
magányos voltam, mint aszfaltrésben a barackmag,
vagy mint csecsemő, kit kapualjba felejtett az élet,
mindkettő felsír, ha veri az eső, de kacagnak
mikor kíngyökerük a város rohadó húsába mélyed.
valamiért Istent játszott a félhomály,
meleg kenyérfalatkákat osztogatott a virradatnak,
az rágta, rágta szájából csorgott a nyál,
és nyelvét elharapva vörös foltot köpött a házfalakra.
már látszottak a budai dombok,
elgondolkodtam, a túloldalon miért kövér a vízfodor,
míg ezen a felén a hullámok szennyes rongyok,
ott kevély a víz, itt sovány nyomort sodor.
eh, de mit érdekel költő vagyok,
ki az éj rulettjére mindent rátesz egy utolsó forgatásra,
vesztettél zörögték a zavaros zsetonhabok,
csak a szíved maradt, de azt is harapdálja a szél pulikutyája.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2011-11-24 02:17:23
Utolsó módosítás ideje: 2011-11-24 13:19:08