Villon szonett két tételben

  I.

Forrongó láz, pimasz, hetyke és vagány
Ránk maradt öröksége, s mi lett a vége?
A költészet ma mintha csak félve lépne.
Nem maradt és nem jut más, csak a magány -

Cifrázott nyomor lett már a költő léte.
Otromba sorokból csiszolt mutatvány -
Ismeretlensége jóformán a bére,
S nincsen már, ki olvasná jót mulatván.

Villon, Blake, Hölderlin, majd Heine és hát Poe - s
Igen alacsony lett mára a kilátó…
Látod-e költő, hogy hova jutottál ?

Lehet, talán, ha te is bujdokolnál -
Oly mód, és ha nem félsz az olyan haláltól;
Nem nagy ár - ha nevükhöz méltón írnál...


  II.

Fintorgó váz klimax renyhe kacagány -          
Rág, hat, az ökörsége sziszeg ma végre:
A bölénye fakírnak csalétek élve,
Nem farag és nem dudál csak ha madár.

Cikáz ott gyomor mert mára dőlt ölébe
Ostoba szavakkal csiszolt mulatt lány…
Siket-e felesége, lóg ormánya félre,
Azt is már kiolvasták s tót mutat: gány
  
Néma zsír, pék pörgeti: vaj, hej és már jó,
Viccen a takony fent jár ha sirály ha ló -
Ingázott költő hogyha fut, kozmál…

Jelent ha bemárt éhen - másnak jut bár…
Jobb ostoba balek is fuldokolt már.
Oh, nem nagy ár, ha félsz folyami halártól –

Ganésa bő levével mélán himbál

2007. 05.11.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-09-15 16:56:58
Utolsó módosítás ideje: 2011-09-15 16:56:58