amikor a bal szemedre már nem
látsz fejed párnák közé dugod
kezed a tarkódon villámok
cikáznak retinádon az idő is
egyre pocsékabb szorít mint szűk
ólomsisak spanyolcsizma szürke
fény ömlik a házakra zászlók
szakadásig feszülnek a szélben –
a húsod! a csontod! – ezt túlélni
a mélyponton pöpec kis migrén
de nem hagyod magad
