TAVASZI BOSZORKÁNYSÁG

Fatönkön boszorkány ült:
fiatal, csodaszép.
Hajából fényt kért, s vitt el
szeles kézzel a kék,

s a tájon varázs csengett
vagy csengőn hallgatott,
s a szívnek pici csengőt
ajándékba adott.

Tavaszi boszorkányság
úgy szállt, mint fecske száll:
mindenhol-villanású,
s már seholsincs-madár.

Az életünk is fecske,
a lét is fecske csak,
s szívben ajándék-csengő:
múltszikrás pillanat.

Fatönkön boszorkány ült:
Múzsám, az ifjúság,
s láttam a láthatatlant:
örömét, bánatát,

láttam a nagy-nagy erdőt,
s mosolyt árnyékszemen,
ha selyemtükrös ének
tavasszal megjelent,

s mikor az alkonyokban
piros elragyogott,
azt is mint szöktek égre
felébredt csillagok.

Az a boszorkány volt csak.
Fatönk elbicegett.
A lepkeháló-mélyről
elszálltak a színek,

s hol a bolondos bűbáj,
amely játszott velem
jövőt, hitet és álmot,
kinyíló végtelent?

Tavaszi boszorkányság,
aranyhajszál-mese,
volt-e a kék, s kék volt-e
a Kék szeles keze,

volt-e a nagy-nagy erdő,
hol bánat, ágsötét,
s mégis csillagsor őrzi
az esték örömét,

s hajnali viziösvény
fecskékkel villogó,
s időt jelez, fehérlőt,
sok szirommutató,

s szívekből pici csengő
hangja szól, s tündököl
tőle nyugtalan ének:
álom-selyemtükör?






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: kéziratban,