Neked

Csontosra fércel vad némaságod.
S ha szavakat köhögsz majd fel,
Kicsordul mosolyodból a könny.
Zavarba jön nyers arányosságod.

Csak magadat temeted el, magaddal.
Összetekeredett párhuzamosokat terelgetsz,
Karantént préselsz árnyékodból,
S minduntalan megházasodsz szavaiddal.

Rezzenésed ráncot teker horizontodra,
S visszhangba vájt akaratod,
Kegyetlen mesét hímez takaródra.

Csenddé torzítod hangomat,
Porcelán tekinteted mégis rajtam csörömpöl.

De szavaim csak szétmállnak a te síkodon.
Te csak tövist, szegeket gyűjtögetsz,
Temeted, áldod, aztán kiásod.
S már nem tudod őket kiöklendezni torkodon.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-06-03 22:26:48
Utolsó módosítás ideje: 2011-06-03 22:26:48