Szabadságmozaikok

Március 15-én  körbeültük a családi asztalt mind a hatan a kétszáz éves
parókián, nemzetiszín szalagból kokárdát varrtunk, gombot tettünk
a közepére, nagy gonddal ráncoltuk, egyenletes távolsággal, lelógó
szárnyait beszabdaltuk, olyan legyen szalagcsillagunk, mint Petőfié, Jókaié,
közben lelkesen énekeltük a Kossuth-nótákat, egyiket a  másik után:
„ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni”;

közben Anyu mesélt Dessewffy Dénes ükapámról, a Palatinus huszárezred
húszéves honvéd-huszárőrnagyáról, aki az osztrák seregből hazahozta  
ezredét rangja, birtokai kockáztatásával, életveszélyes sérülésekkel,
hogy segítségére siessen az itthoniaknak, eszébe sem jutott mérlegelni,
mit tesz kockára a magyar szabadságért; családi címeres aranyóráját
gyakran nézegettük a vitrinben, miniatűr emaile portréja megidézte
személyiségét, példaképpé vált, mint Baradlay Richárd,  akinek alakját
róla formálta meg  Jókai a Kőszívű ember fiaiban, felhasználva
naplójegyzeteit;

beszélt  Dessewffy Arisztidról, aki Aradon áldozta életét a hazáért,
akasztás helyett „kegyelemből” főbe lőtték, mert letette a fegyvert
a császári hadak előtt; feleségéről, Szinyei Merse Emmáról, aki titokban
kiásta csontjait az aradi sáncárokból és hazahozta egy kis veretes ládában,
hogy hazai földben nyugodjon a családi kastély temetőjében, persze azóta
Margonya fölül is elvették a hazai jelzőt;

Damjanich János pecsétgyűrűjéről, amit özvegye abból a vasláncból
készíttetett minden vértanú családjának, belevésve a neveket,
amivel férjét a kivégzésre vitték, ezt örökölte meg dédapám,  úgy viselte,
mint a vértanúk utolsó üzenetét abból a mennyei hazából, ahol nem szólnak
többé a fegyverek, ahol már színről színre látnak, aztán egy abbáziai
nyaralás során lecsúszott az ujjáról és beleesett a tengerbe, hiába keresték
kétségbeesve, elveszett, mint a szabadságharc, reménytelenül,
de egy év múlva ugyanott, fürdés közben valami megvágta a lábát, azt hitte,
kagyló, aztán látta, hogy az elveszett vasgyűrű, szabályosan beleállt
a nagylábujjába, a rablánc életre kelt, hogy hirdesse a szabadság szellemét,
nagymamám odaajándékozta  a többi relikviával a Hadtörténeti Múzeumnak,
a vértanú gyűrűje közkincs kell, hogy legyen;

aztán eszembe jut az a pirospozsgás arcú, bricseszes férfi stüszivadász
kalappal, aki 1983-ban szembejött a szentendrei utcán, ahogy
a babakocsi zötykölődött a macskaköveken, kisfiam gurgulázott
a gyönyörűségtől, mikor az idős úr észrevette mindkettőnkön a kokárdát,
könnyes szemmel kezet csókolt, akkor még van remény, mondta;

kislányom a Duna-tüntetésen boldogan lobogtatta a hurkapálcikára
ragasztott papírzászlót, mikor egy idegen férfi a nyakába vette,
hogy lássa az embereket, ismerje meg saját szabadságra vágyó népét,
voltunk tüntetésen, mesélte otthon büszkén az apjának, tényleg anyu,
kit is tüntettünk el? A Kádár-rendszert, gondoltam magamban, de akkor
még nem mertem remélni, azóta látom, nem is megy az olyan könnyen;

2002-ben, a két választási forduló között álltam a zebránál,
vártam a zöldet, egy autó fékezett le mellettem, benne egy fülbevalós,
kigyúrt férfi, hirtelen letekerte az ablakot, kihajolt és gyűlölettől eltorzult
arccal jó zaftosat köpött a kokárdámra, csorgott le a nyála  kabátomról,
és még örülhetek, hogy nem lőtt le, ilyen esetek tömegesen fordultak elő
akkoriban, mikor a nemzet talpra állásáért, fennmaradásáért vívtunk
élethalálharcot, ki-ki a maga posztján;

Néhány éve egy szabadtéri ünnepségen vettünk részt, március közepe
úszott a verőfényben, kezemben kis papírzászló, sok ezer ajakról
zengett a Szózat: „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar…”
Éreztem, hogy néznek, a hónaljak alól két csillogó sötét szempár
meredt rám, szájamról próbálta leolvasni a szöveget, aztán kibukkant
az egész fejecske: anyukája karján egy öt-hatéves-forma, foghíjas
néger kislány, barna  ujjaival végigbökdöste zászlónk színsávjait,
és kicsit pöszén sorolta:
Piros, fehér, zöld, Kassa magyar föld!

Beugrik egy kép diákkoromból, mikor az egyházi iskolában betiltották
a kokárdát március 15-én, ahogy vonultunk végig az utcán a kollégiumból
a tápintézetbe,egy lány úgy tiltakozott, hogy fordítva vette föl a fehérrel
fércelt rakott szoknyáját, legyen valami figyelmeztető jel, hogy ez a nap más,
most össze kell fogni, ha bezárnak vasárnapra, akkor is, ha négykézláb kell
felmosni a kollégium folyosóit büntetésből, akkor is, vakított a cérna
a sötét szöveten, kettes sorban felzárkóztunk mögé, feszített elöl a szoknya,
mint valami fekete zászló, a sok kis csíkon vibrált a napfény, ez volt a mi
kis szabadságharcunk, ahogy az oviban lehetett választani, hogy piros,
vagy nemzeti színű zászlót fessünk a kis hurkapálcikára ragasztott
rajzlapra, az óvónéni persze a pirosat kapacitálta, mondván, hogy
egyszerűbb, csak egy színt kell kikeverni, de én ötévesen a  másik mellett
döntöttem tüntetőleg,ez a magyar, mondtam dacosan;

Egyszer  észrevettem, hogy kamasz nővérem titokban cigizett a budiban,
és a folyosó falára kezdett kaparni valamit az öngyújtója fémjével,
mit csinálsz, kérdeztem, összekaparod a falat, ma van március 15-e,
mormolta maga elé, összeszorította száját, arca kigyúlt, és  csikorgó
fémhang kíséretében betűnként bontakozott ki az ákombákom szöveg,
amiről akkoriban sem beszélni, sem írni nem lehetett:
éljen a magyar szabadság, éljen a haza.









Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-03-27 22:28:59
Utolsó módosítás ideje: 2011-03-27 23:08:01