Álarcaim
Nézem magam a tükörben,
ma melyik álarcom vegyem fel.
talán jó a szomorú, elesett,
melyet mindenki szeret,
vagy az álmodozó vándort,
aki az út szélén barátot temet.
Lassan már a testem sem igazi,
protézisek az alkalomhoz illő végtagok,
reszkető kéz, ha koldulok,
(szinte szánom, ahogy imáim csorba bögréjét rázza)
lábam térdtől lefelé bronz,
hogy harangként kongjon bokám, ha majd a szél himbálja.
Bordáim acélból kovácsolt rácsok,
balon ismeretlen anyagból a rab,
és ha csajkáját veri a zárka falához,
fogam valamiért a számat marja,
amin rögtön kibuggyan
e hétköznapi lázadás rozsdás habja.
Lehunyt szememen kontaktlencsék,
ha kurvázok, zöldet,
mikor lopok, éjfeketét hordok,
sárgát, sivataglelkemért,
anyák űzött barnáját a kapualjakba rejtett csecsemőkért,
és semmit, ha néha az ég kékjében alszom.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2011-03-04 13:33:59
Utolsó módosítás ideje: 2011-03-04 13:33:59
