(Egy céltalan állomáson...)

Egy céltalan állomáson
kihány magából a vonat,
mint egy zavaros pocsolyába,
úgy esem arccal a városba.
A katakombaszagú aluljáróban
pokrócba csavart hajléktalan
a területét féltve vicsorog.
A téren ágak meztelenkednek,
falevelek fogócskáznak a földön,
fiúk sétálnak kézen fogva.
Eszembe jut, mikor itt találkoztunk,
és köszönésképpen megérintettelek
a magam udvariatlan módján.
Most leszegett fejjel sunnyogok,
nehogy észrevegyenek az ismerős padok.
Egy szétmarcangolt ház teteménél
asszonyok terítőket árulnak.
Az este a horizonton toporog,
türelmetlenül sötétedni kezd.
A koldusok az öngyújtó fényére,
mint a szentjánosbogarak, körém gyűlnek.

Ház ház mellett szorong, az utcán
a falak jobban összepréselnek,
mint egy szűk szuterén szoba.
Roskadozó kocsik dobálnak
egyik kerületről a másikra.
Néha kifordulok a tömegből,
mint a földből a csont:
töredék vagyok;
mindenki klónja,
a nevem nem ment a névtelenségtől,
kilenc betűbe sűrítenek,
táskába pakolnak, zsebbe gyűrnek,
várok újabb és újabb csatlakozásra,
míg egy este, ősz fürtjeim rágcsálva,
farkasszemet nézve az emlékekkel,
állok majd meredten,
mint aki visszanézett Szodomára,
mikor kitárja ajtajait
az utolsó, számozatlan busz.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-11-28 14:15:21
Utolsó módosítás ideje: 2010-11-28 14:15:21