Búcsú Szabó Magdától

                                                     (évfordulója alkalmából)

Kiröppen a szó, mint szirti madár,
forgó tollú, acélcsőrű betűkopogtató.
Elment, ma valaki újra…
…kiröppent sóhajjal, felhőkkel játszó
lassú, szelíd suhanással.

Ikonjaink: belőlük oly kevés, sorra
tűnnek el… pedig jöhetne valaki titkot rejtő,
bő zsebű, fodros köpenyben, kulcsok után
halászva zárakat visszazárna,
hulló időtől óvná az „őket!”

Legyen kit követnünk papírsivatagban!

Tengertől csapzott, szél fúrta parton
vágtatnánk újra: mi a ’leckések’.
Fényszilánkkal nyitnánk fel hazug, sötét
barlangokat, de sorra alusznak ki mind
a lámpák, sercegő gyertyaviasz fut körbe.

Mintha súlyosbodna a levegő, szűkül a tér,
egyre több körülöttünk a mécs.
Még visszakövetelünk titeket:
’Hajnal előtt, ne menjetek!’
De nincs ilyen, mert menni kell!

Este levelet írunk Abigélnek,
hátha… talán… még is?!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-11-17 12:51:41
Utolsó módosítás ideje: 2010-11-17 12:51:41