Mégis (tördA)

Egy tengerparti falucska volt a Hortobágy szélén. Esténként hűvös dunyhafelhők
közé bújva rajzoltam más napot. Kékvércse fészkekkel koronázott akácokat,
vadszilvafákat, a titokzatos türkiz fátylat a látóhatár fölé, és a tengert. A tengert
mindig a végére hagytam. Májusban zöld, augusztusban sárga hullámokkal
festettem. Alig volt időnk. A városból a partra érve összement. Egy régi vekkerbe
zártuk. Itt elidőzhetsz komám, mondtuk neki, de Kronosz ez a handabandázó
görög törpe valahogy mindig kiszabadult. Azután hirtelen megnőtt. Már nem
tudtunk egyszerre leszállni a buszról. Ha rajzoltam esténként mellém feküdt,
vigyorgott és mindennek a felét lesatírozta. Tengerszem, fa, ég. Ez maradt. Meg a
földrajzkönyv, amiben hiába kerestük a tenger Partján Tiszaörsöt. Meghalt mindig
ez vagy az, ünnepek jöttek, visszajártunk. Én is, de sosem ezért. A halálhíreden
is csak mosolyogtam. Mentem, hátha maradtak valahol eldugott öblök. Tócsákat
találtam. Belemerítettem a kezem, hogy hazavigyem megmutatni, milyen volt, de
hiába szorítottam tenyerem a nyílásra, kilötyögött. Nem tudtam, nem értettem,
hogyan zárhatnám le. Aztán jött ő. Látod? Az unokád. Ez a kis vigyorgó dugó.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-10-07 20:40:24
Utolsó módosítás ideje: 2010-10-07 20:42:24