Tévedésem vígjátéka

Húsomba még nem szerelmes egyik kés sem,
mit tévedésem vígjátéka két markomba' tart.
Pedig lágyan omlanék beléjük, akár a part,
melyet alámos a lázas folyó vízesése.

Testemben virulva úszkál, él, moccan a vas,
minden mozdulat valami lomha lüktető álca.
Szememben ragyog az idő halálos izzószála,
hajamon átüt már a fény, mint gyér ágon a tavasz.

Nézem a felhőtlen eget, ahonnét nesztelen pereg,
a végtelenség gúnyosan kék vakolata.
S ahogy kel a Nap, mintha élesebben látszanának
a pillanatok falkövei, melyek csupaszok és védtelenek.

De nem átlátható. Nem. Az üvegtestű múló idő -
átpillantani is kevés az a kis hajszálrepedés.
Mint az acélok ütötte eszméletnyi rés,
ahonnan vérem hajnalt mímelni szivárog elő.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-08-31 12:22:27
Utolsó módosítás ideje: 2010-08-31 12:22:27