Leengedett zsalugáterek
Dél van, én
vágtatok haza
s már lesötétített
szobákat találok:
Anya a szőnyeg
közepén ül, iszogat,
feketekávéjában kiázik
az iszonyat.
Rendülten állok, bámulom,
a fájdalom ketté hasít,
mint hal tátong a szárazon
vergődik szívem és sikít
és hörög, vacog a szám.
Jégpáncél az ajkamon, mondanám, de nem tudom:
Istenem, ez őrület,
ez nem igaz,
az nem lehet,
hogy megtörtént,
hogy megesett, hogy kész,
bevégeztetett!
Hogy Damoklész kardja lecsapott,
hogy elzárták a csapot...
Szoborrá mered
a döbbenet
bennem:
hát tényleg elkerülhetetlen?
elmégy? így, dolgodvégezetlen?
csak eddig volt? ennyi? ez van?
mindez megmásíthatatlan?
Anya ül,
még mindig távol,
szeme gyöngy,
az arca fátyol.
Izzadt hideg,
halvány színek...
Fehér-fekete zongora,
botladozó hangok sora,
mélyülő akkordok zúgnak:
rekviem egy férfinak.
Élni? Kell. De mondd,
hogy? Nélküled...
leengedett
zsalugáterek.
Le---------------------------
engedett--------------------
zsalu------------------------
gát--------------------------
erek-------------------------
------------------------------
------------------------------
------------------------------
------------------------------
------------------------------
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2010-08-18 23:43:18
Utolsó módosítás ideje: 2010-08-18 23:43:18
