Verssor temetőben ismerősökkel

Mint tébolyult magány.
      fél méterre voltál, és nem láttad, milyen közel vagyok az őrülethez,
A síró őszi fák.
      akkor már minden évszakban ezek jöttek szembe, titokban énekeltem,
Mint isteni vigasz.
      Isten, vigaszból készült Mása? titokban már más lábak közé költöztem,  
A hó alatt az ág.
      mégis maradtam, gondoltam átvészeljük, a telet, azt a telet, amiben
Mint maró téli fagy.
      én voltam a Január, de helyetted is saját húsomat ettem,
Egy szív mi összetört.
      ültem a porcelánbolt közepén egy kiszáradt pillanatragasztóval,
Mint kínzó régi vágy.
        ahelyett, hogy megbasztam volna a barátnőidet, saját körmömet téptem veled,
A talp alatt a föld.
        a határon, a sarokrész alatt, még egy kevés homok, a többi már a semmibe lógott,
Mint csalfa vak remény.
        bátorítottál, induljak, szerinted volt palló, volt hová átmenni, mit átmenteni,  
Egy rég hervadt virág.
        de nem is láttalak már, csak kesernyés szagú szirmaid tapadtak a számra légmentesen,
Mint megunt költemény.
        szimplán vége volt, de én csak ültem a rothadó tetem mellett, és egyre öltöztettem,  
A kerek nagy világ.
        néztem tehetetlenül ahogy elgurul mellettem az életem, egyre kisebb, majd eltűnik,
Mint tél ölén a táj.
        hideg rombusz a lábaid között, Február lettem, behavaztam a maradék utakat is,
Vad üvöltő szelek.
        kellettek volna, de megdöglött a levegő, csak a szám mozgott, hangtalanul, és
Mint fáradt arcokon.
        a ráncok, pont nem járt arra egy plasztikai sebész, hogy felvarrja a szívemet az égre,
A néma döbbenet.
        egy sürgősségi műtőorvos várt, ő hímezte a történetünk végét a gyomromra.

Mint illó ámulat.
     ezzel fordult meg, álomszerűnek tűnt, álomfüst kígyózott ki az orromból, számból,  
Csillámló sziklafal.
     nyugodt voltam a mielőtt a maszkot rám adták, aztán
Mint féltő szerelem.
     a megnyugtató, hűvös sötétségbe, szabadon,
Ha ápol s eltakar.
     nem úgy volt kedves a zuhanás, mint anyám, mindenem elengedte, hagyott,
Mint édes ölelés.
     lenni, lefejtette rólam a kezeket, hogy végre átölelhessem magam, és aztán
Lágy ringató karok.
     nyolc éven át dédelgettetem, karjaitokban tartottam az egómat, köszönöm nektek,
Mint buja zöld mezőn,
     hogy annyian, annyiféleképpen facsartátok ki belőlem a múlt méregmaradványait,
A részeg angyalok.
    és a józan angyalok, csiklandós tűznyelvekkel nyaldosó drága angyal kurvák,
Mint vénülő kezek.
    azután az egy, aki maradt, hajnalig, másnap is, melegített de nem emésztett,
Szép, kettős teher.
    aki a kezemet fogja és tudja, hogy minden évvel nehezebb leszek, ahogy fogyok,  
Mint völgyben alkonyat.
    akivel derűsen végig lehet nézni, ahogy kimúlik a nap, koccintani a vérével,
Úgy pihenni el.
     ahogy az állatok, lelkiismeret furdalás nélkül, nem remélve, tudva a kegyelmet,  
Mint gyermek, hallgatag.
     ártatlanul üldögélve a szétlapított bogártetem mellett, afiunkkal, a Fiúval,  
A titkok illata.
     amit rajta érzek, valahányszor magamhoz ölelem, Krisztushoz közelebb lenni nem tudok,
Mint menyegzőn ha szól.
    Istenem, micsoda menyegző ez! Töke van a menyasszonynak, derékig ér a vőlegény, egy vakk a szerelem,
Az égiek kara.
     azt a kövérnégeres goszpel szart nyomjátok, mikor bevonulok.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.