Benceversek - Bodobács
Körbekerített játszótéren egy padon
ülve az aprószemű kavicsot csuszolgatom
cipőmmel, és álmosan márciusi naplét hörpölök.
Apa, ezt nézd meg, ezt nézd, viharzik oda a kölök.
A bodobácson még csak vigyorog,
a katonabogáron némiképp meginog s
a pöttyös domb híján végül sikerül meggyőznöm őt,
nem katica tapossa ujjai között a levegőt.
Őr leszek, ő elrohan, és tarka sálként lobog
utána, amit vödörbe zárt foglyától az imént ellopott.
De csiklandozza belül a hat láb, néha eszébe jut,
otthagyja, amit épp csinál és visszafut a vödörhöz.
Megvan még, nem szökött el, kérdezi futtában és leül.
Nézi kicsit, ahogy a fogoly köröz-kapar rendületlenül,
és megnyugszik. Apa megbízhatóan védi a helyet,
ahol ő egy másnak hitt furcsa nevű csodát rejteget.
Megjön Réka, s ahogy rámosolyog, foglár és a rab
tehetetlenül alámerül, mint egy kődarab.
Talp alatt az ismerős hang, bent a katonabogár
csuszolja az apróra csiszolt köveket ahogy körbejár.
Körbe, körbe, mormogok, de nem is derengünk neki,
ahogy fejünk felett a kéz az utolsó fényfoltot szétkeni.
Minket jól elfelejtettek, mondom, vaksötét verem.
Katonadolog haver, szól, amikor elengedem.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.