Benceversek – Óda a hiányról


’Hiányozni fogsz.’ néz fel rám,  
mielőtt eltűnik a többiek között.  
Hiába a többszáz rétegnyi reggel,  
az effélékhez mindig alulöltözött  
vagyok. Leguggolok, megölelem,  
derűsen intonálok ’Te is nekem.’
Mikor már nem integet, merem meg-
nézni csak, a sajgó jelet a kamrák
falán: gyermektenyérnyi oxigénhiány.
Kora tavaszi nap gyönge indáiba
fogódzkodva hazafelé. Hazafelé?  
Van tető, igaz. Így kevésbé érezhető,  
ha kiborul az ég. Aztán meg, van-
nak falak, a szomszédok alig hallanak,  
és én sem értem mit beszélnek, mikor  
odaát falfehérek. Most itt lakunk.
Az élet kerékbe törten kerek. Terek-
ké nőnek benne a hiányzó négyzet-
centiméterek. De Ott, az idő vesz-
teg marad, nem mocorog, ha egyszer
ráparancsolok. Hiánytól észrevétlen,
mindörökké, kéz a kézben, apa és fia.
’Állj!’
’Engedjük el a bácsit.’ és az iskolás  
szakasz szófogadóan kitér. Kitérítenek.  
Nézek utánuk és arra gondolok: hiszen
muszáj, hogy így is lássam! Tanítónéni-
sen, kisiskolásan. Aztán meg, sörözni is
kéne majd együtt, berúgni is talán,  
az első nagy szerelem ravatalán.  
Látnom kell, ahogy az újabb csodára  
rácsodálkozik és meglátja magát, ahogy  
benne most én magam, pillanatokra majd-
nem hiánytalan. És hogy vehetném el, ahogy  
mint tavaszt, magába szívja az ember
a költözés friss levegőjét, ha kint várja  
bútorszállítója, az utolsó november.  






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Utolsó módosítás ideje: 2010-09-16 23:59:12