amikor fáradtan hazaérek
mert túl sok volt
az ember
az ordibálás
a nyomor
a fájdalom
és mindenki mondta a magáét
idegből
mert olyankor már csak az beszél
akkor hátat fordítok
a mosatlan edényeimnek
a kifizetetlen számláimnak
a könyveimnek
a macskáimnak
a zenéimnek
elindulok
mindegy csak ki a városból
minél vadabb helyre
ott leülök
és magamba szívom
az éj neszeit
az erdő illatát
és várom
hogy megérintsenek a csillagok
