Utánozhatatlan szerelem


Mikor elmentél,
a porszemek megálltak a levegőben.
A lépcsőházban mintha -
megfagytak volna a növények.
Rám telepedett az üresség,
akárha megműtötték volna lelkem.
Kiterültem az ágyon,
mint akinek keze lába nincsen.
Gyomromban hullámzott a hiány,
belém feszült,
majdnem szétszakadtam.
Szememben sírt a szerelem,
lelkembe csordogált,
kitörölhetetlen.

Két hétig nem jössz,
azt hiszem,
„négyévesgyerek-sikolyom”
magaddal vitted.

Ráz a hideg.
Fejemtől a talpamig -
szád volt a takaró.

Fenekemen halványul a kék folt -
múlhatatlan, belém martál.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.