jel
zsebemben a sorompó zajával
közelítek az újszülött
vasútállomás felé
a ködvajúdta éjszaka
testes térkövekre szűri a fényt
magány bólint a hajlott hátú
villanyfák magasából:
tisztul a tér
még látni nem;
csak épp feltételezni
hogy a megmagyarázhatatlan síneken
elnyújtózik a párhuzamos végtelen
egy-egy vagon fordul ki a ködből
színültig öntve csönddel
mindennek csak képzelt formája van:
és csupán egy sípszóra vár
a sarkosra kopott világ
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
