Korai

Visszajött hát megint. Ezúttal tényleg ő szállt le
a füstölgő buszról, ő simította végig a névtáblát,
mielőtt belépett. Ő volt, pedig a kezdeti ujjongás
után összeszorított foggal figyeltük minden lépését,
vártuk, mikor árulja el magát egyetlen gesztussal
vagy arcának idegenre valló játékával. De nem
hibázott egyszer sem. A kabátját ugyanoda
akasztotta, az ebédnél ugyanúgy koccantotta
a tányér széléhez a kanalat, miközben olvasott.

Hirtelen jött örömünk mégsem bizonyult korainak,
gyanakvásunk feloldódhatott tehát, mint a levespor,
hiszen zökkenők nélkül illeszkedett vissza. Csak
bennem maradt ott az az elmaszatolt szégyenérzet,
egy alaktalan, de biztosnak tűnő kudarc tudata,
mert hosszas távolléte nem igazolhatta többé
az összes ballépésemet. A tőle tanult mozdulattal
kanalaztam a neki főzött gyorslevest, a pörköltnek
már csak a szaftja kellett. Sistergett, mint a benzin.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Liget, 2009/10