A holnap központi szereplõi



Idegen sejtek várakoznak szerelemmé lenni bennünk, de talán több pusztítással érnek el szívünkhöz, mint jóakarattal…
…Pontosabban szándékuk érthető és érthető,
ám megzavarják a szív ritmusát megalázó mániáikkal.

Néha eltér a szigorú meg a szilárd, szikla szemekből kavicspatak hull rám.
Csak a mának élünk, de a holnapba könnyebben belehalhatunk,
Nincs nyelvemnek ízlelése azon húsokhoz, miket a magány kínál.

Fájdalmas lelki bevérzések és szomorú testi kivánszorgások a holnap központi szereplői.
A félelem és a biztonság, mint fáradt és friss vér játszanak ereimben, s libikókáznak keringésemmel.

A szoba levegőtlen, csak belőlem áramlik levegő, így elájulok:
Egy csodában látom magunkat.
Tátogunk csak, szavaink számára most halott füleink csekély tudása a szépről.
Ölelkezésünk szobrot hagy maga után, nem tudok megszűnni nélküled…
…Semmilyen műszer nem ketyeg többé, az idő eltörik, s mi áttaposunk szilánkjain.

Hittem, hogy megtanultam, hogy milyen, ha szeretsz, s mertelek elveszíteni.
Szerelmi fakultációm megbukott, most már tudható, milyen vagyok.
Erőm legmonumentálisabb teljében is gyenge lehetek csak óvatos szerelmed régi mértékeiben elérdemelni.

Úgy érzem nincs már bizonyíték, s nincs már hitel.
Elfogyott rigolyáimra a kedv és vakságomra a türelem.
Önmagam ölelő, fojtó kifogásom, tudom már nem élet.
Bátorságodra bízott jövőm, s mire képes szívem szerelemre, rajta fekszik oly hiányzó lelkeden.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Parampara - A tanítványi láncolat (Budapest, 2009. okt.)
Kiadó: Ad Librum